A labirintus olyan építmény, melyből vezető nélkül lehetetlen kikerülni. (Santarcangeli:
2009. 241.o.). Paolo Santarcangeli
beszél még arról is Labirintus c. könyvében, hogy a labirintus nem csupán térbeli, hanem
időbeli kifejezésmód is. Hogy mindenki számára egyenlő, igaz függ értelmi, érzelmi
képességeinktől a megfejtése.
Egy fontos tényezője van az "idő", és ez a földi életünk.
"Behatolni a labirintusba annyi, mint szándékos magányba helyezkedni; mint elfogadni a
sors tekervényeit és ismeretlen szigorát, s úgy megkísérelni a megoldást, hogy
visszautasítsunk minden segítséget, hacsak nem saját értelmünktől ered: valóban, ha abban
a szerencsés helyzetben találjuk is magunkat, hogy kezünkben vezérfonalat tartunk, végső
soron ezt is csak önmagunknak köszönhetjük.
A mesebeli Ariadné, aki kellőképpen
megsajnál, vagy megszeret minket, eljön, hogy megjutalmazza bátorságunkat. Egyedül
leszünk, de nem elhagyatottak. Keresett, akár, magunk választotta út lesz ez ahhoz, hogy
megmagyarázzuk önmagunknak önmagunk misztériumát, az "akadályozott zarándokút"
folyamán, melyet éber állapotban teszünk meg, hogy elérkezzünk a megmenekülés
helyzetébe. Aggódunk, beleszédülünk, hogy nincsen senki sem előttünk, sem utánunk, sem
mellettünk, csak a bizonytalan és bonyodalmas út, amely habozó lépteink elé tárul, és köröskörül a barlang falai- s mindez átalakul mintegy teljesen öntudatra ébredéssel, abban a
bizonyosságban, hogy állhatatossággal, bizalommal, a szívünkben lakozó fénylő koronájú
Ariadnétól kapott fonallal sikerül majd megérkeznünk a misztérium terméig. Vajon kincset
találunk-e ott? Ha igen, elvesszük? Szörnyetegre bukkanunk-e? Ha igen megöljük? "
(Santarcangeli: 2009. 383.o.
